kis magyar fociláz - tippmix sirámok

Május 11. Purple rain, purple rain…, avagy lila blues

Lélekállapot és koordinátarendszer

Visszatértünk abba az őrjítő idegállapotba, mint annak idején, amikor a feljutás volt a tét. Csakhogy most a kiesés elkerülése. (Persze, nem vártuk, hogy ez „örökké tart”, de mégis túl hamar jött el a vízválasztó. Valahogy olyan Bács-megyeiesen túl hamar itt kalimpál a probléma az orrunk előtt.)

A. Két példa a lélekállapotra.

1. Milyen színű vébé? (Purple? Lila?)

Tán a múlt héten kaptam sörözés közben egy ilyen kérdést, hogy „na és ki nyeri a vébét.” (Játszom itt a fejemet, hogy nem tudom, ki szegezte nekem, miközben dehogynem: a Devils alapító Régimódi urak voltak az - illusztris! - társaság.) Esküszöm, a kérdést elsőre nem is értettem. A látóhatár, a horizont olyannyira be van határolva, fallal a Debrecen elleni utolsó meccsünkkel, hogy hát akkor bent maradunk-e vagy sem, hogy nem csak első, de még második pillanatra se ugrott be, hogy ez a kérdés a futball világbajnokságra vonatkozik. Az első reakció az volt, hogy nem is értettem, a második reakció – ez mind fejben megy, persze – önkéntelenül a jéghoki vébé volt, (mintha valami olyanról is hallottunk volna, hogy most megy, vagy majd hamarosan fog menni), csak harmadikra esett le, hogy te jó ég, hát persze, lehet tovább is látni, mint az NB I zárómérkőzése. (Normális ember így lát.) És akkor – afeletti örömömben, hogy egyáltalán sikerült elhelyezni magamat a koordinátarendszerben, immáron vidámságot tettetve vágtam rá – bár ez a „rávágás” a késői reakció miatt rossz igeválasztás -: Hát itáliá, itáliá. (Nem mintha érdekelne. Az a vébé. Abszolúte nem. Már nem. Ezek után már nem. Már soha többé nem. Már soha többé nem annyira, mint…)


2. Milyen színű kupadöntő? (Purple? Lila?)

Tegnap hívott egy másik cimbora, telefonon azzal kezdte, hogy tudom-e, hogy a kupadöntőt a Sztoritévé adja. Itt megint megakadt a winchester. Milyen kupadöntő? Fejben gyorsan benyomtuk a keresés gombot. MK-ban érdekeltek rég nem vagyunk, tán a Ligakupa-döntő? (Botcsinálta pszichiáterként nyomozva, hogy hát hogy a fenébe jött be pont ez a szerencsétlen Ligakupa-döntő be a fejembe, csak arra tudok gondolni, hogy vonatkozás mián: merthogy a Széktóiban volt. Ez lehet a kapcsolat. Associazione.) Aztán végül nagy nehezen fölfogtam, hogy az Euróliga, vagy mi a fene, volt UEFA kupa, na, hogy arra céloz a cimbora, de hogy abban ki játszik, azt ott rögtön nem tudtam volna megmondani. A telefon letevése után már tudtam, persze, hogy tudtam, Fulham-Atletico, de ismételten csak annyit tudok hozzáfűzni: Ki a fenét érdekel ez? Engem most nem. Ezek előtt nem. Annyira már soha többé nem fog, mint…)


B. Milyen színű lila kilátások, avagy és ha nem jön össze, akkor mi van? Akkor legalább Let’s go living in the – purple – past. (Akkor legalább mehessünk vissza a múltba.)

Akkor vissza a másodosztályba? Az már nem megy. És ne állítsuk, hogy az nem a világvége, mert hogy volt már olyan is, mert ez nem igaz, futballilag nekünk az igenis a világvége. A lejjebb, az alsóbb osztályba csak úgy lenne lelkileg elfogadható, ha akkor már a kieséssel együtt mehetnénk vissza a múltba is. Mert ennek a magyar focinak, ennek a vidéki focinak, ennek a (ne adj Isten) alsóbb ligás KTEnek csak a múltban van értelme, a jelenben, a jövőben nincs. Az alsóbb ligás KTEt csak a Városi Pályán lehet értelmezni, egy lehetőségekben behatárolt történelmi korban, ahol még nem szélesedett ki a világ, ahol még nem tudhatta az ember az internetről szinte azonnal, hogy a Szpartak Nalcsik egyenlített, valahol Európában, vagy éppen – nota bene - Ázsiában; ahol világosan tudtuk, hogy nekünk ez a harmadik liga a maximum, illetve nem, néha, elvétve, feljebb léphetünk a második ligába. Hiszen akkoriban még nem csak a Szpartak Nalcsik nem zörömböl azonnal az ember otthonában, hogy hé, koma, egyenlítettünk ám!, de még a nagy pesti csapatok (nekünk: voltaképpen a nagyvilág, mert azon kívül csak a BEK és KEK döntő jut, még UEFA kupa döntő se!) eredményeit is inkább csak másnap ismeri meg az ember, újságból, ha már a Körkapcsolás alatt a Városi Pályán szurkol. Na jó, este bemondják a híradóban. De ennek ellenére, vagy éppen ezért a Városi Pályán az átlag nézőszám jóval 1500 fölött van, legalább ennyien emelik hétről hétre fel egy kiscsapat képzeletbeli zászlaját, jelezve, - ha tetszik, kurucosan -, hogy kit érdekel, hogy nincs perspektíva, hogy úgyis a város másik csapatát támogatják, („azok, űk”), hogy nem nagyon van fölfelé, mi akkor is kitartunk.
Szóval ha már vissza az alsóbb osztályba, akkor vissza a Városi Pályára, és inkább jöjjön a Jánoshalma, a Harta, a Soltvadkert meg a Fajsz, a labdát újra tegye a Seres, a Virágh, a Bohács, a Porhanda, védekezzen a Nagyhegyesi, a kaput őrizze a Kerpics. Akkor tűnjön az életünkből a Sport egy, a Sport kettő, az Eurosport, meg az összes többi, és kapjuk vissza régi, emberi léptéket, legyen újra emberi ésszel befogható a világ, és akkor – mert így korrekt – legyünk mi is fiatalabbak, a szentségit!
Legyen ott újra a Mókus. (Ha egyáltalán így hívták.) Emlékszik még valaki Kecskeméten a Mókusra? Furcsa, túlzás nélkül kell leszögezni, afféle torzszülött figura volt, látásból az egész város ismerte. Ott vót mindönütt, ha köllött, ha nem, hegyesorú cipőjében piacon, főtéren, Júlia presszó előtt, (mai angol használt ruha, az Univer fölött), ott téblábolt a Városi mozinál, az este nyolcas premier idején, amikor jött az a havi egyetlen amerikai film (a többi csupa szovjet meg egyéb KGST, cseh bezzeg nem!), és persze a KTE meccsen is. A Városi Pályán. Aztán amikor meghalt, én is valahogy azonnal hallottam, hogy a Mókus meghalt. (Torzszülöttségében ijesztő figura volt: kisgyerekként az ember összeborzongva, ijedten nézte. Gyermekkoromban egyébként még rokkantakkal is teli volt a város, hadirokkantakkal, mankókkal csoszogtak. Arról az öregről nem is beszélve, aki pár házra lakott az óvodánktól. Ő mindig a repülőket vizionálta. Mi, ovisok, néha hallgattuk, a félelemtől reszketve, a kapu előtt, - akkor még ez volt az adrenalinfröccs - , ahogy öreg, megfáradt, már majdhogynem turbékoló hangján hajtogatja, hogy „a repülők. A repülők.”)



C. Józsika és a Roaring (purple) Silence? (Józsika és a fülsiketítő (lila) csönd?)

De nem maradtunk legendák nélkül. Nem vagyunk mi legendák híjával. Most ott van a Józsika. Idegenbeli meccsen úgy még nem voltam, hogy a Józsika ott ne lett volna. Az első, még NB II-es idegenbelire utazáskor kettővel ült előttem, a buszon. A többiek, az őt ismerők néha szívatták, de nem bántóan. Inkább tisztelettel és joviálisan. Hisz nem bohóc ő, hanem kabalafigura. (Na erről is tudnék mesélni, az ötletről, de majd máskor.) Hogy hányan ismerik, arra ékes példa, hogy amikor az NB I-es nyitány táján kiderült, hogy ő rendezőként, vagy miféle státuszban már nem járhat be ingyen a meccsekre, az egész internetes, KTE fórumozó társadalomszelet egy emberként hördült fel, követelve vissza, ha kell, Security mellényben a pálya mellé a Józsikát. (Volt egyáltalán valaha is olyan egyöntetű állásfoglalás? Bármilyen témában?) Hallomásból tudom, hogy Józsikának bejárása is van a „körökbe”, hogy neki már hét közben alkalma van feltenni a kérdést, hogy „és akkor hétvégén ki lesz a kezdőben?” (Mert hogy ő tisztában van ám azzal, hogy ki sérült, ki van eltiltva, tehát eleve az adott választékból szemezget.) Józsika ott szurkol nem sokkal a Devils előtt, közös tapsolásnál néha hátrapillant, hogy biztosan jól csinálja-e. Józsika edzésen is kint van. A múltkor mesélte P., az egyik lelkes Devil, hogy kinézett az edzésre, (barátnővel, kézenfogva: na tessék, férjuraim-kollégáim, ez ám a nevelés!), és már-már azt hitte, hogy Józsika nincs ott, amikor Józsika egyszer csak felállt a kispadról, tehát ott volt, hogy a fenébe ne lett volna, csak nem lehetett látni, merthogy a kispadon ült. Tökéletes értékmérő, lakmuszpapír, hogy ne mondjam: vezérfonal a Józsika, afféle iránymutató: Józsika tudná folytatni? Józsika folytatja kiesés után?
Persze nyilván folytatja. Hisz hova is menne? Mármint meccsre. Udinébe? Fiorentinába? Eindhovenbe? A White Hart Lane-re? Oda nem tud menni, és nem csak ő nem. Más, főleg pesti pályákra meg már nem soknak lesz kedve, pótlékot keresni. Azok a csapatok már nem lehetnek annyira a miéink, ahogy korábban. (Már akiéi.) Most már nem lehetnek. Annyira már nem. Ezek után már nem, hogy…
Csak az a csönd, az lesz a furcsa, a Józsikának is, meg annak a néhánynak, aki kimegy majd a másodosztályban – még én se biztos, mea culpa, na jó, néha, talán, néha -, az az újra ránk zuhant nagy csöndesség lesz bántó, az a fülsiketítő némaság.


Utóirat. P. S. (Purple S.)
Mielőtt valaki – eme kesergő írás alapján teljes joggal, egyébként – megvádolna azzal, hogy előre temetem a csapatot, azt újfent megnyugtatom. Ha én temetem, akkor bent marad. Ezt tippmixelő karrierem tapasztalatai alapján bizton állíthatom. Hiszen sokan nem értik, hogyan veszíthetett például a Tottenham a csődben lévő, a ligából negatív rekorddal, agyonbüntetve kizuhant Portsmouth ellen az FA Kupa elődöntőben. Hát mert az volt a fixem, hát úgy. Tavaly a PVSK női kosárcsapatát is én verettem meg a Szegeddel, ezt szerénytelenséggel állíthatom, akkor is az volt a fix, amihez a többi meccset variáltam. És még sorolhatnám. A Barcelona se hullott volna ki tán a BL elődöntőben, ha felhívtak volna telefonon a katalán fővárosból, hogy „Senor VM? Senor, nyugtasson meg minket, ugye nem tett a továbbjutásunkra? De igen? Hűha. Akkor ha megkérhetnénk, legyen olyan kedves, és most már fogadja meg egy jóval nagyobb összeggel az Internazionalet. Tudja, nem vagyunk mi babonásak, de nem árt mindenre gondolni. Muchas gracias. Sporttársi üdvözlettel, a Barcelona technikai vezetője.”