HTML

kis magyar fociláz - tippmix sirámok

A létbizonytalanság hatására egy ifjú, egyébként lelkiismeretes apa izzadságosan azzal kísérletezik, hogy hogyan tudná becsületes módon, sportfogadásból eltartani drága családját.

A szódások - a Kecskemét anno facebook oldalnak dedikálva

2012.02.12. 21:07 kismagyarfocilaz

A rúgásra lendülő, a nadrág széle alól kivillanó napszítta, a ló ereire emlékeztető iszonyú artériákkal dekorált téesztag lábak felidéznek egy másik pár csizmát, ehhez bent volt szerencsém, (illetve hamarosan kiderül, balszerencsém) Kecskeméten. Nem laktunk ugyan messze a központtól, mégis olyan utca volt a miénk, ahol lehetett focizni, mert elhanyagolható volt benne a forgalom. (Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint hogy csak az ezredforduló táján aszfaltozták.) Egy nap, miután az elődje becsülettel leszolgálta az idejét, kaptam szüleimtől egy vadonat új labdát. Ezúttal nem fekete-fehér bőrfocit, hanem azt a picike, sárgásbarna varrottat, ami hervasztóan hamar, voltaképpen az első rendes felfújás után tojás alakúra deformálódott, de találóbb kifejezés, hogy degradálódott; amilyet manapság már csak elsárgult fekete-fehér fotókon lehet látni. De hagytam én a kritizálást másra, ehelyett az új labdával a hónom alatt boldogan rohantam ki az utcára. Kisvártatva megérkezett a szódás. (Ifjabbaknak: a szódás lovaskocsival járta a várost, mögötte a kocsin faládákban sorakoztak a szikvizes üvegek. Házról házra haladt, pontosabban poroszkált. A lóra akasztott csengő jelezte közeledtét, de biztos ami biztos alapon a szódás szólongatta is a kerület lakossá-gát, artikulálatlan, de kántorokéra emlékeztető módon bejáratott hangon. Én kétféle kurjantásra emlékszem, egy mind a szó elején, mind a szó a végén hosszúra nyújtott szóóóóódááás!-ra, illetve az elején szintén elnyújtott, de a szó végén hirtelen lecsapott szóóóóóóda! hívószavakra. Ha ma még léteznének lovaskocsis szódások, akkor az állásinterjú nyilván valahogy úgy zajlana, hogy a delikvens megáll egy beazonosíthatatlan színű köpenyben, és a felvételt meghirdető cég human resources[1]-osa meg-hallgatná, hogy a jelentkező hány decibellel és hány ut-cával odébb hallhatóan, mennyire jellegzetesen képes jelezni közeledtét. Szóval amikor jött a szóóódááás, akkor én kirohantam a kettő vagy négy üres szódásüveggel, meg egy forinttal (húsz fillér volt üvegje), és ak-kor a szódás segédje (mert a „fő”, a rangidős szódás a bakon pöffeszkedett ám) kicserélte, közben jött az obligát, bár felesleges jó tanács, „el ne ejtsd, öcsi!”, és akkor a bakon ülő legyintett egyet az ostorral, és indultak tovább.) Szóval jött egyszer a szódás, csakhogy az a szódás nyilván valami kezdőféle lehetett, - manapság azt mondanánk, próbaidős -, mert nem daliásan, lovaskocsin érkezett, hanem maga mögött húzott kézi taligával kullogott. (A térfogat korlátozottsága folytán kisebb üveg-mennyiség miatt nyilván csak egy-két utcára volt kalibrálva.) Kiabálni persze ő is kiabált, hiszen neki – csapás csapás hátán - még csengője se volt, és akkor meglátott engem, a házunk előtt a vadonat új labdával mandíne-rezgetni. (Rálövöm a kerítésre, a visszapattanót vetődve próbálom védeni: „Karsai (Videoton) lő, Bolemányi (ZTE) bravúrral hárít!)” „Na, passzójad, öcsi!” – így a szódás. Rosszat sejtve, bizonytalanul kanyarítottam felé-je belsővel a labdát, a szódás pedig megindult a labda irányába, látszott, hogy kapásból tervezi visszaküldeni. (Hogy kényszerítő passzra készült volna, azt az egész jelenés valószínűtlenné tette. Végig kigombolt, kék köpenyének a szárnyai úgy lebegtek, mint Minarik Ede kabátjáéi a labdarúgásról valaha készült legszebb filmen, amikor felrepül a levegőbe a válogatottban berúgott gól után. (Alatta himnusz). Lelki füleimmel ma is hallom, ahogy csörög a szódás zsebében az apró (tíz-, húsz-, ötvenfilléresek, egyforintosok, ugyebár), de mire az apró-csörgés a tudatomig eljutott, akkorra ő már találkozott is a labdával. Csizmás lába lövésre lendült, ő is csőrrel rúgott bele a lasztiba, ahogy a törzsvendégek a ménteleki kocsmában, meg is küldte embörösen. A gumicsizma orrán a gyanútlan kis bogyó leírhatatlan, valószerűtlen pörgésbe kezdett, és iszonyú erővel zúdult bele a velünk szemben lakó néni házának az ablakába, ám miután azt betörte, nem a néni nappalijában landolt, hanem a fizika törvényeire rácáfolva felfelé pattant, és rekonstruálhatatlan cikk-cakkokat leírva a jó három méter magas fenyőfa legfelső ágán állt meg. Mit volt mit tenni, be kellett csöngetnünk a nénihez, aki persze magából kikelve (el kell is-merni: nyomdafestéket tűrő) szitokesőben részesített minket, bár ezúttal kivételesen inkább a szódást. Miattam más esetekben csak azért kellett bosszankodnia, mert egyszerűen bement a kerítésen az udvarába a labda. Nem volt ő házisárkány egyébként, és utólag meg is tudom érteni, hiszen meglehetősen idegölő lehetett állandóan labdákat kiadogatni a kertből, plusz még a le-tört virágok. A fenyőfa viszont ezúttal tovább bonyolította a helyzetet, mert a szomszéd néni a teljesen jogos szózuhatag közben még a lakásába is kénytelen volt be-vonulni, majd a frissen kitört ablakból a háztartása leghosszabb, percekig tartó kutatás árán fellelt seprűjével bökdösni a fenyőfa legfelső ágát, hogy megpróbálja le-piszkálni a labdát, s eme művelet az egyébként is jogos felháborodását természetesen négyzetre emelte. Tanulság: bár ma már nem léteznek szódások, azért ha valaki valahol mégis lát egy igazi, tőrőlmetszett szódást, gumicsizmában, kék köpenyben, le ne passzolja neki a labdát semmi pénzért. Ha a gyalogosan szikvizet szállító alkalmazott lovaskocsi nélkülisége miatti megalázottságában okvetlenül emberi szóra, humánus bánásmódra szorul, inkább üljünk le, és ajánljunk fel neki egy parti snapszert.

Apropó, a szódásék, a Sallaiék. A fociemlékek gombolyítása közben mintegy véletlenül döbbenek rá, hogy micsoda kakukktojás volt az a családinak tűnő cég a hetvenes évekbeli rendszer szövedékében. Akkor már létezett az a jelenség, hogy gebines[2], de a Sallaiék, mint családi cég leírására a gebines szót szegényesnek érzem. A Sallaiék a szó eredeti értelmében vett családi vállalkozásnak hatott, mai szóval talán káeftét mondanánk, vagy a vállalat generációkon átívelő volta miatt még találóbb elnevezés lenne a Sallai és fia. (Akkoriban csak angol regényekből ismert cégforma, elvégre mi a Gazdálkodj okosant nyomatjuk otthon az öcsémmel, jólnevelt szocialista embertípusnak készülünk.) Az a családi cég tőlünk két sarokra, egy hatalmas udvarban működött, és akár Hrabal sörgyárában, jöttek-mentek az emberek, a vevők meg a Sallai embörei, lovaskocsik tolattak ki-be… - Az ám a kunszt, nem kamionnal tolatni! (Apropó, volt egy ilyen játékos az MTK-ban, Kunszt. Mellette meg Csetényi.) Miközben ugye minden államosítva, a gazdaságot pedig irányítja nekünk és helyettünk a szocialista terv-gazdaság. Ők mégis maguk töltötték a szódát, és készítették vegykonyhájukon a csatos bambit. (Szín tekintetében a narancs és a citromsárga színű bambi aránya hozzávetőlegesen hetven-harminc százalék volt. Aki ennek megmondja az okát, annak jár a meghívás egy pacalvacsorára.)



[1] Régimódiak kedvéért: személyzetis.

 

[2] Azaz: maszek, a magán szektor rövidítéséből.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kismagyarfocilaz-tippmixsiramok.blog.hu/api/trackback/id/tr44098441

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása