kis magyar fociláz - tippmix sirámok

Két nyári Fusball saga 2.

Folytatás: Velez Sarsfield – Huracan (1-0, ezen dőlt el a bajnoki cím. Majd egy hónapja történt, és ha lehet, még az előzőnél is drámább dráma. Viszont a sorssal történő beletörődő megnyugvás katartikus érzete nélkül maradt sorstragédia!)

Na és akkor igen, most jöjjön a Velez Sarsfield-Huracan beszámoló.


1. Miért a negatív katarzis?

Itt aztán szinte minden volt, ami közhelyet egy dél-amerikai meccsből így európai fejjel el tudok képzelni, de hogy a cím utáni megjegyzésre is visszautalva rögtön a végén kezdjem, szóval ez volt az a meccs, ami ha film, akkor nagyjából annak felel meg, hogy a hét mesterlövészt a film vége előtt húsz perccel mind egy szálig lelövik, vagyis győznek és aláznak a becsületes mexikóiakkal teli falut zsaroló mexikói banditák. A film utolsó húsz perce azt ecseteli, hogy a mesterlövészeket odahívni merészelő férfiakat mind jól megagyalják, az asszonyaikat lányaikat meggyalázzák, a falut újfent kisemmizik; a kukoricával meg babbal borított szájú rablók részegen röhögő pofával, győztesen távoznak, s a film végén azzal búcsúznak el a falusiaktól – rajtuk keresztül tőlünk -, hogy aztán majd jönnek ám vissza a termésért meg a szűz lányokért, és a néző csak ül a tévé előtt, döbbenten, és azt mondja, hogy nem igaz, ilyen nincs, legalább a filmekben ne így.

2. Vissza a meccshez: a tét - fokozhatatlan

Ez a meccs lett egyébként a bajnoki döntő. Azért mondom, hogy lett, hogy félreértés ne essék: nem a futballtól idegen amerikai rájátszási rendszer következtében, hanem az argentin bajnokságba ezúttal dramaturgiai érzékkel belenyúló Fortunának köszönhetően: a sorsolás hozta úgy, hogy a legutolsó fordulóban találkozzon az első két helyezett. Ez a meccs pont a nyaralásunkra esett, de előtte otthon, két hete történetesen láttam azt a meccset is, amikor a Velez Sarsfield idegenben harcolta ki az ikszet egy gigantikus küzdelemben, (az akkori vendéglátó is esélyes lett volna még a bajnoki címre, ha akkor ott nyer. Nem vicc!), miközben a Huracan nyert, szóval még a nyaralás előtt, már otthon tudtam, hogy az utolsó forduló úgy fog kinézni, hogy Velez Sarsfield-Huracan, hazai győzelem esetén a Velez a bajnok, döntetlen már a Huracannak jelenti az elsőséget.

3. Kire tettünk?

Még egy apró előzmény, elvégre a tippmix sirámban járunk: nyaraláskor egyetlen tévécsatornánk volt, a Sportklub, így aztán a napi fogadásoknál odafigyeltem arra, hogy ha azok nyomnak valamit élőben, akkor lehetőleg arra azért tegyünk, hogy szórakoztatóbb legyen a meccs . Így történt, hogy ezt az esti meccset úgy vártam, hogy a háromszáz forintos befektetéssel kétezervalamennyit hozandó szelvényemen az első két meccs már megvolt, és így vártuk a harmadik meccset, a televízió előtt. Ha a Velez nyer, bajnok, én meg kasszíroztam kétezeregynéhányszáz forintot.

4. Na és akkor maga a médiatermék, hogyan teljesítettek a gladiátorok?

Szó nem érheti a ház elejét. Brutális gyilkolás kerekedett a dologból. Sőt, a csapatok az első félidőben nem is csak egymással, hanem az elemekkel is küzdöttek, a Huracan mellett támadott a hurrikán is, az első félidő közepén tartani kellett egy jó negyedórás viharszünetet, egy trópusi zuhé miatt. Aztán csak ment tovább a meccs, a vendégek egészen meglepő és derék módon egyáltalán nem voltak megijedve, szereztek egy szabályos gólt is, tán valami Dominguez fejelte, ám a bíró nem adta meg, és aztán is sorra dolgozták ki a helyzeteiket, ám mind kihagyták. Be kell vallanom, annyira derekasan küzdöttek a vendégek, hogy én a két, számomra tökéletesen ismeretlen csapat közül a szimpatikus játéka miatt és saját anyagi érdekem ellenére a második félidőre határozottan a Huracan mellé álltam, mert éreztem, hogy nagyon megérdemelnék.
(Most nem kezdek el azon poénkodni, hogy
a) ezek a dél-amerikai arcok mennyire mások, mint az európaiak, elsősorban azért, mert ez lehet, hogy nem is igaz, csak egész egyszerűen egyetlen ismerős arc sincs a csapatokban, talán azért tűnnek furcsának,
b) idegenek a mez színek, valahogy még az alapszínek árnyalatai is mások, mint Európában, de hagyjuk, nem az élcelődés helye ez.
A játékvezetőre már utaltam, nem gusztustalan módon nyomta egyébként a hazaikat, csak majdnem gusztustalan módon.
Szóval telt-múlt az idő, még mindig null-null, még mindig null-null, egyre inkább az volt az érzésem, hogy a vendégek itt hiába harcolnak olyan derekasan, ha azokat a kidolgozott helyzeteket - hogy például tizennégy méterről kapuról szemben, senkitől sem zavartatva és mégis mellé -, kihagyják, akkor előbb-utóbb itt úgy darálják be őket, hogy ahhoz talán a focinak se lesz köze. A kapusuk valami tizenkilenc éves tejfölösszájú volt, korára rácáfolva elképesztő hidegvérrel tette a dolgát, időt húzni is csak a második félidő második felében kezdett, de még akkor sem pofátlan módon – ez is az életkorából adódhat -, csak annyira, hogy az talán még a Velez szurkolóknak sem bicskanyitogató volt, mint inkább ilyen esetben természetes. Egyébként védett is a kölyök (chico?) rendesen, az első félidőben tizenegyest is fogott. Hát igen. Ezt éreztem én a vendégek esélyének, nevezetesen hogy ha egy létfontosságú meccsen a tizenegyes sem megy be, akkor a lábak elkezdenek megremegni, a fejekben meg lassan formálódni a méteres kérdőjel: ha a tizenegyest nem rúgtuk be, akkor mit fogunk berúgni? ( Ez az effekt itt még éppen nem kezdett hatni: a hazaiak ahhoz túl korán hagyták ki a büntetőt.)
És akkor valamikor a nyolcvanadik perc előtt jött egy vendéglövés, a kapus védett ugyan, de kijött róla a labda, indult volna utána, de akkor egy hazai támadó páros lábbal beleszállt, voltaképpen legyalulta a kapust, és miközben a kapus elterült az ötösön, a jobbról berobbanó csatár - hogy is írná a Népsport? – a menteni igyekvő védők között félmagasan a kapu közepébe bombázott.
Én ha nem is automatikusan bár, - hiszen az ördög nem alszik, mégiscsak Dél-Amerika ez -, de azért vártam a sípszót, ám az nem jött, egyszóval a spori ezt megadta. Én ott a tévé előtt egész egyszerűen megvetettem őt, bár hozzá kell tenni, abból a közegből, abból városból elég nehéz lett volna egészben távoznia, ha ezt az – egyébként nyilvánvalóan szabálytalanság által megelőzött – gólt nem adja meg.
De megadta. A gól után idő már tán tíz perc se hátra. A vendégek tennének fel mindent egy lapra, de jött az újabb botrány, több mint tíz percig állt a játék. Tán az egyik hazai cserecsatár intett be először valakinek, pontosan már nem tudom mi történt, de a balhéba egy idő után a vendégek egész szakmai stábja is beszállt, olyannyira, hogy a végén már a vendégjátékosok igyekeztek nyugtatni a saját kispadjukat, gondolván, papíron volna még öt perc, vagy mennyi, hátha sikerül még egyenlíteni.
Amikor a teljes rendezőség nagy nehezen rendet tett, a vendégeknek fél szemmel itt már azért is kellett aggódniuk, hogy vajon mennyit ér a bíró szava. (Aki ráadásul a bevezetőben említett rablóbandának nyugodtan lehetne tagja.) Vagyis hogy ha egyszer a 80-tól a 90. percig állt a játék, akkor vajon majd tényleg tíz percet játszat rá? Ráadásul a maradék tíz percben jött egy újabb sérülés, hazait hoztak le úgy a pályáról, hogy a fejéből ömlött a vér. (Szándékos a szóhasználat, mert nem az orra vérzett, nem műmájerkedés folyt ott, kérem szépen, az a vér az ömlött, ahogy kell. Úgyhogy pár percig kilencen voltak a hazaiak a pályán. Ennek másik okáról alább.)


5. A sokat látott fájdalma

Az ellenfél mesteréről mindenképpen meg kell emlékeznem. A végén a pankrációban ő is benne volt, őt is nyugtatgatni kellett, - nem is csodálom -. Őrá egyébként már korábban is felfigyeltem, mert az arcával, az arckifejezésével az egész sportesemény legkiemelkedőbb, legkarakteresebb figurája volt. Döbbenetes fájdalommal a szemében nézte a még null-nullnál sorban kihagyott helyzeteket, barázdált arcára volt írva, hogy Knézy Jenőnél is jobban, de legalábbis régebb óta tudja, hogy mi lehet ennek a vége, látott ő már ezer ilyet. Hatvan fölötti, bajuszos - most keresem a szót, MEGVAN: - családfő volt, az igazi klasszikus, patriarchális mexikói falusi családfő, az a fajta, aki - ha már filmekkel kezdtük a beszámolót, maradjunk a mozgókép sablonoknál – annak ellenére javasolja a háborúzás lezárását, hogy abban az ellenség/rivális család az ő fiát is meggyilkolta. Szóval ilyen karakternek képzeljétek el ezt az edzőt, olyan arcberendezéssel, akinek ez a szerep való.
De sajnáltam én az egész vendégcsapatot, úgy, ahogy van, és aztán még napokig gyötört és kínzott az az igazságtalanság, ami itt történt.

6. A momentum

És most, hogy már tudjátok, hogy a vendég kapott ki, még egy gólhelyzetet hadd fessek le, amit nem sokkal a mindent eldöntő gól előtt hagytak ki, naná, a vendégek. Szóval jön a belőtt beadás, a Dominguez nevű - aki az első félidőben a már említett szabályos, meg nem adott gólt szerezte – berobban, kapus össze-vissza kalimpál, esélye semmi, ám a homlokról bombaerővel érkező labda a felső lécről le, és hova pattan, még mindig iszonyú erővel? Le, középre, az ötösre, ahol van is érkező, viszont a labda – ezért hangsúlyoztam ki - még mindig olyan bombaerővel jött, hogy a szerencsétlen csatártárs épphogy csak reflexszerűen beletenni tudta a lábát, így aztán a labda csak gurult, pontosan az ötösön fekvő, (akkora már nem csak szó szerint, hanem képletesen is összeomlott, mert hogy biztos volt benne, hogy ez gól, szóval a földön heverő) kapus kezébe.


7. A csúcsjelenet, az opera csúcspontja, ahol egy kicsi jelenetben minden benne van

Még egy momentum, talán a leghihetetlenebb, és az egész öldöklő harcot a legszemléletesebben leíró. Az ezen a meccsen kitört gól utáni extázist nyilván nem kell ecsetelni. Szóval a fickó a fekvő kapus fölött a hálóba be, aztán a gólszerző őrjöngve, mezét letépve futott egy percet, mire a többiek utolérték és leteperték, és hatalmas kupac, és akkor rögtön gondoltam is, hogy öreg, a mezt lekaptad, és van egy sárgád, úgyhogy ez bizony piros, és a nagy tombolás közepette– most fogóddzatok meg! – ez a kupacban heverőknek is az eszébe jutott, mert amíg a gólszerző a kupac alján fogadta a tizenvalahány ölelést, valamelyik társa azonnal kapcsolt, elkezdte tuszkolni rá a mezt, erre a többiek is kapcsoltak, és ott úgy, ahogy a csatár a tekergő kupac alján hevert, ráadták a mezt! Igen. Ő ott feküdt a füvön, rajta a tizenvalahány őrjöngő társ, és a tizenvalahány szó szerint rárángatta a mezt, és ezt a képernyőn mind láttuk, mindahány tévénéző. Hát ez eszméletlen volt. Mondjuk hiába volt a találékonyság, habár már azt hihették, megúszták, ugyanis már középkezdéshez is felálltak, ám mielőtt útjára indult volna a labda, a bíró kapcsolt, és mégiscsak kiállította a csókát. (Közben meg ment – kajánul? - lassítva a gólöröm, hát igen. A kupacban hevenyészve öltöztetők arra már nem emlékezhettek a gól mámorában, hogy a csóka előtte legalább egy percig őrjöngött félmeztelenül, tehát volt idő kiszúrni.) De aztán kihúzták tíz emberrel is.
A végén a vendégeken azért az látszott, - s ez persze senkit nem vigasztalt, engem sem, csak az a kétezervalahány forint, egy kicsit, - hogy érezték ők, hogy innen úgysem lehetett volna xszel távozni. Persze, ha berúgják azokat a helyzeteket, akkor is más a helyzet, de mégiscsak az volt az arcukra írva, hogy csak úgy lehetett volna meg az a bajnoki cím, ha ezt előbb, vagyis a korábbi meccseken lerendezik. De mondom, mintha az a beletörődés lett volna a végletekig összeomlott arcokon, hogy itt nem lehetett nyerni, hiába követtek el mindent.

8. Happy end nincs

Napokig sajnáltam még őket. Most is egy kicsit.
Hát, szóval ennyi volna. Én a youtube-on még nem kerestem, de lehet, hogy fogom, hogy az a mezbeöltöztetés megvan-e valahol.
Nézzetek nyugodtan dél-amerikai meccseket.