Május 14. Első alászállás a bwin bugyorjaiba

”Mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka.” (Lois and Clark)
„Én csak várom a hajnalt” (Korda György sláger, régről)
„…vidd hírül a spártaiaknak…” (sírfelirat)

Jó ideje hallgatott a Tippmix sirámok menüpont, ennek oka prózai: háromhetes alászállásunk a bwin csodálatos, ámde ígért könnyű álmok valóra válása, villámháború, könnyed hódítás helyett vért, verítéket és könnyeket, vereséggel („egy szálig elestünk”) végződő állóháborút hozó csalóka világába. Hej, de szívesen mondanám most, immáron alvilágból visszatért, hogy jöttem, láttam, győztem, ám a bwin világába tett első vizitből való visszatérés sokkal inkább hasonlít arra a pánikszerű, egy nemzet számára mindmáig traumatikusan szégyenteljes jelenetre, amikor a vietnami háború végén az utolsó amerikai helikopter úgy száll fel az amerikai nagykövetség tetejéről, hogy a nagykövetség kertjében már vietkongok gombásznak, meg állítanak föl mindenféle aknavetőket, meg a csuda tudja miket. (Mondhatni: Ezek már nem csak a spájzban vannak. Ezek már beljebb!)

Jöjjön a neheze: Tizenötezer forinttal kíséreltük meg robbantani a bwin bankját. (Ha egészen őszinte akarnék lenni, s nem akarnám kisebbíteni a kudarc valós méretét, akkor hozzátenném, hogy bár valóban csak tizenötezer forinttal indultam, viszont négyezer forint összegű induló bónusz miatt voltaképpen tizenkilencezret buktam. De nem akarom nevetségessé tenni magamat, úgyhogy e tényt inkább fedje jótékony homály.)

” „…próbálok szétnézni könnyedén…” (József Attila)


A kudarc okai számosak.
Rögtön az elején mentségként azonban egy tény, ami mellettünk szól, ami arra utal, hogy a megélhetés kényszere miatt lefolytatott kísérletünk a látszat és a számok dacára nem volt teljes kisiklás. Többen elmondták, hogy egyes, a világhálós sportfogadásban debütáló hajlamos a kitágult horizont hatására megrészegülni, s a számítógép előtt ülve elfelejteni, hogy az a számjegy, amit ott egy vadidegen fehérorosz teniszező második szett, negyedik gémjére feltesz, az csak látszólagosan virtuális pénz, és azért ő egyébként a való világban kapna egy gombóc fagylaltot, parkolhatna fél órát, megihatna egy pikkoló sört. (Legutóbbinak mondjuk, valljuk be férfiasan, sok értelme egyébként nem lenne.) Így aztán elragadja a könnyelműség, és pillanatok alatt eltapsolja azt az összeget, amit egy totózóban tippmixre olyan nehezen perkálna ki, amilyen vonakodva például fogorvoshoz indul az ember, a húzásra megbeszélt időpontra.

"Na, kezdje elölről, Bauer, maga szerencsétlen!” (Karinthy: Tanár úr kérem)

Szóval a kudarc egyik oka a számos interneten meg kocsmapultoknál meg baráti társaságokban felbukkanó, jószándékú bennfentesek jótanácsának a figyelmen kívül hagyása. Mindenki, valamelyest a témához értő ugyanis azt hangsúlyozza, hogy kell valamilyen rendszer, stratégia.
Magyarán, az ember döntse el, hogy mit akar játszani.
1. Ha az In-game játék hozza lázba, akkor mívelje azt, de következetes kitartással. (Az In game játék ugyebár azt jelenti, hogy a közeljövőbe kellő optimizmussal tekintő dolgozó meccs közben fogadhat az eredmény miatt változó oddszokra, tehet a következő gólokra, meg egy csomó mindenre. Magyarán ez egy a meccs közben minden apró változásra minden idegszállal rezdülést megkívánó, kimondottan magas stresszel járó, többször azonnali, talmi megdicsőülést, legalább ennyi esetben viszont demoralizáló, lassú, de biztos porba hullást jelentő, embert kívánó műfaj.)
2. Ha biztosra akar menni, akkor a sokak által kedvelt stratégiát alkalmazva kis kockázatokkal próbáljon meg szívós, kitartó munkával szerény, de folyamatosan növekvő nyereségre szert tenni, vagy
3. …kitartóan kövesse bizonyos csapatok meccseit, téteket fokozatosan emelve, egyre emelkedő pulzusa ellenére magára erőltetett higgadtsággal következetesen kivárva, hogy a holland másodosztályú Go Ahead Eagles végre összehozza az idénybeli tizennyolcadik remijét. (Ennél a brigádnál egyébként pontosan azon a napon esett le jó húsz év után a tantusz, mármint hogy a hárompontos rendszerben döntetlennel nem sokra megy az ember, amikor mi a bwin expedíciónkat megkezdtük, és rögtön megtettük ezt a brigádot ikszre.)
Meg van még egy csomó zsáner, de előtte döntsük el, melyiket akarjuk, és aztán ne keverjük. (Csak egy példa, nem saját tapasztalatból, pusztán az életszerűség kedvéért: Ha az ember – korábbi tapasztalataira alapozva – nagy összeggel megfogadta a Como-Catanzaro-t null-nullra, akkor utána ne kezdjen el meccs közben kísérletezni, hogy a következő negyedórában lesz-e gól, hogy azt melyik csapat rúgja, hogy hatnál több gólt szereznek-e, és a többi.)

„De mégis szép volt, mint az üdvösség. Megtanított éjjel nyitott szemmel álmodni, nappal behunyt szemmel járkálni. Rászoktatott, hogy ne vegyük észre a különbséget a vasárnapi tyúkleves és a száraz kenyér között.” (Krúdy Gyula)

Egyszóval a kísérlet vége sajnos kudarc, de azért voltak szép emlékeink.
Hiszen mi más kategóriába lenne sorolható az, amikor először értük el a nagy lejtmenetben a bűvös, „Te jó ég, már csak négyezer forint maradt a számlán!” határt, - amiről persze azt hittük, hogy onnan nincs már lejjebb, ám mivel attól tartottunk, hogy igenis lehet, és úgy éreztük, akkor már inkább rövidítsük le az agonizálást, emelkedjünk az egekbe, vagy hulljunk a pokolba, de ne ily vergődést adj, Istenem! -, huszárosan feltettünk egy ezrest az országos kettes MTK-Újpestre, hazai győzelemre, az öt egész huszonötös szorzó miatt. A meccset a tévé is adta, és saját szemünkkel láttuk, hogy bár az Újpest a 80. percben még kettő-egyre vezetett, olyan öt perccel a vége előtt a semmiből egyenlít az MTK, majd két perccel a rendes játékidő befújása előtt a harmadikat is berúgja, megszerezve ezzel maga számára a lényegtelen három pontot, nekünk viszont az életben maradást jelentő ötezerkétszázötven forintot.
Az Újpesttel egyébként is fura szimbiózisba keveredtem a majd három hét során. (Nem favorizálom amúgy, hiszen nálam fociban mindig Hajrá vidék! A jelszó, nem kivétel ez alól a tegnap esti Lazio-Sampdoria kupameccs sem, ahol párját ritkító férfias, és olaszokra nem jellemző, dícséretesen nyílt viadal folyt, olyan, amilyet hovatovább csak középiskolás sulibajnokságban látni, bizony, visszamentek kamaszba a két csapat játékosai, rendesen. Egyébként egészen a tizenegyesrúgásokig. Ami nekünk kapóra jött, hiszen ikszre tettük a rendes játékidőt, ám kaszálás nem lett a dologból, csak a pénzünknél maradtunk. A kasszírozáshoz ugyanis az kellett volna, hogy Izmirben ne a Besiktas rámolja be a kilencvenedik percben a fellazult riválisnak a negyediket, hanem a –reményeink szerint –fejvesztetten rohamozó Fenerbahce egyenlítsen három-háromra.) De olyan szinten találtam el az Újpest minden meccsét, a Kaposváron kezdve a Honvédon és a fent említett MTK meccsen át egészen az Újpest-Diósgyőr ikszig, (legutóbbival potom százötven forintos befektetéssel hétszáz fölött kasszírozva), hogy ha a DVTK elleni remi után másnap bekopogtatott volna az ajtón a bwin megbízott ügynöke két határozott nyomozó társaságában, mondván: szeretnék ellenőrizni a híváslistámat, egy szó kifogást nem emeltem volna az eljárás ellen. (Egyébként félnivalóm nem lett volna: miután a híváslista megtekintése után megállapították volna, hogy nemhogy egyetlen Újpestre irányuló kimenő hívásom sincsen, hanem spórolásból kifolyólag voltaképpen szinte semmilyen kimenő hívás nincsen, - kivéve az asszony után röppenő segélykiáltást, hogy fokhagymás-tejfölös alappal legyen az a pizza! -, szóval dolguk végezte után udvariasan elnézést kértek volna és távoztak volna, az obligát, és e helyütt aztán tényleg kizárólag és szó szerint üres udvariassági formulát (mert hogy az ellenkezőjét) jelentő „további sok sikert kívánunk a tippelés terén” mondat kíséretében .
De ugyanígy feledhetetlen pillanat az is, amikor a lengyel Polonia Bytum-Cracovia Krakkó meccset élőben követtük, és bár egy fillért nem tettünk még rá, azt láttuk, hogy a nyolcvannyolcadik percben egyszer csak újfent módosulnak a szorzók, ráadásul úgy, hogy a hazai győzelmet immáron tizenhárommal adják, és akkor rövid habozás után – e habozás abból állt, hogy elmalmoztunk azon, hogy hogy lehetséges az, hogy a hazai brigádnak hirtelen ekkorát ugrik felfelé a szorzója, a vendégnek meg nem -, megszállt minket az ihlet, és bevéstük a százhúsz forintos tétet a hazai győzelmet váró rubrikába, és aztán másfél percre rá gólt süvöltött a hangszóró, (mert hogy az in game meccsek alatt az sárga lapnál sípol, gólnál süvölt, lefújásnál meg tapsol), és igen, a Bytum szerezte meg a győztes gólt, a meccset két perc múlva lefújták, és igen, kisvártatva jóvá is írták a tizenháromszoros szorzóval, (ne kisebbítsük érdemeinket:) bravúrral szerzett nyereményt. (A lefújás után jöttünk rá, hogy a meccs részleteinél van egy bigyó, amire rá kell kattintani, hogy ne csak a második félidőben, hanem az egész meccsen kiosztott lapok láthatóak legyenek, és csak ekkor jöttünk rá a magyarázatra: A Bytum már az első félidő közepe óta tíz emberrel játszott.)

„Ó, csak a hajnal jönne már!” (Komár László)
„Hittem szép szavadnak, mégis megcsalál.”(Csokonai V. M.)

Az NHL-lel folytatott küzdelmünk sokkal inkább képezhetné inkább egy Csokonai-versciklus tárgyát, mint egy bwin kísérletről szóló diadaljelentését. Mert Lilla bizony hitegetés, földiekkel játszás, csalfa, vak reménykedésre késztetés terén elbújhat az NHL alakulatai mögött. Merthogy például meg az elején volt egy olyan reggel, (a fogadó, miután NHL-es tippjeit megtette, Komár László régi slágerét a zászlajára tűzve teszi le a csatabárdot az ágy mellé, s húzza magára a paplant: „Ó, csak a hajnal jönne már!”), amikor arra ébredtünk, hogy mind az öt, ismétlem, mind az öt NHL meccsre tett tippünk bejött. Hogy aztán a kezdeti, a tippelőt nagy önbizalommal eltöltő siker után a várt sikersztori hamarosan egy igazából csak név szerint ismert, a térképen néha tétován kikeresett amerikai városokkal folytatott reménytelen, igazi Don Quijote-i szélmalomharccá degradálódjon, ahol az ártatlan őszinteségében Karinthy kisdiákjára emlékeztető fogadó végül már reménytelenül cséphadarja a levegőt, mert „hetek óta csüggedten és reménytelenül szeretne már, oh, úgy szeretne egy kis törmelékcsokoládét, egy kis gumit, amiből csúzlit lehetne csinálni, egy újrendszerű matricát, egy építhető papírházat – és pénzt, sok pénzt, egy koronát, kettőt, magáért a pénzért, l’art pour l’art.) (Tanár úr kérem)

„Vándor! Milyen az út? Milyenek a lányok, ha arcuk kigyúl? És milyen a tenger, ha vihar dúl? Mesélj nekünk!” (Régi Apostol szám, az együttesnek a Nehéz a boldogságtól búcsút vennit bömbölő énekese előtti, a Blood, Sweat and Tears-t idéző korszakból. Talán pont az volt az a boldogság, a zene boldogsága, amitől búcsút vettek az új korszakban az ország szívét egy szervként megfacsaró opusszal.)

Látókörünk a küzdelmek során persze rohamléptekben szélesedett. Megismertük egy csomó dán, svéd, norvég másodosztályú csapat nevét, de spanyol kézilabdacsapatokat is, (a Veszprém hadjárataiból ismerősen csengő kolosszusokon felül), többször együtt fogtuk vissza lélegzetünket a német másodosztályú Greuter Fürth egyletének a szurkolótáborával, buktunk gyalázatosan ostobán a Kuban Krasznodár nevű orosz csapaton, (pedig voltak előjelek: gólszegény meccseket játszó újonc hazai pályán: várható lett volna, hogy null-null lesz!), immáron otthonosan mozgunk a skandináv bajnokságok tabelláinak világában, bár ezen csapatok nevét kiejteni nemigen tudjuk, így aztán e brigádok mindenféle fantom munkaneveket kaptak, mint a boldog tippmix békeidőkben a török Genzweinbicikli, vagy később a bajnoki címet sajnos úgy néz ki elbukó, szintén török első ligás Szilvás. (Sivasspor. Anatóliában van. Infó: Isztambulból. Nomen est omen? Szívás?) Magyarán idegen nyelvek kiejtése terén nem gazdagodtunk, hiszen a megannyi új ismerős nevét kiejteni nem tudjuk, ahogy mondtam, munkanevek lettek aggatva a csapatokra, hogy ne menjünk messzire, a fent említett lengyel Bytum is egész egyszerűen bitumen néven vonult be a fogadó hétköznapi küzdelmei során használatos munkazsargonjába. A holland másodosztályú Cambuur egyszerűen a kambrium névre hallgat, a földtörténeti kor után, és bár a fogadó magában ilyenkor önkéntelenül hozzáteszi, hogy szilúr, devon, karbon, perm, (s folytatja a sort: Amkar Perm, Tom Tomszk), tehát takarékossági intézkedésnek a Cambuur kambriummá átkeresztelése nem célravezető ugyan, de nem is az lenne a cél, az vesse ránk az első követ, aki ejtett már ki hibátlanul holland tulajdonnevet, vagy akár szót. (Az náthás napok nem számítanak. Az ember akkor köhög, krákog, olyankor véletlenül ráhibázhat a kiejtésre.) Mondjuk akad abban a holland második ligában Go Ahead Eagles is, ezzel speciel persze semmi gond. A Go Ahead Eagles esélyei taglalása közben mindig reflexszerűen elmerengünk, hogy ezt nyilván vagy valami tengerentúlról németalföldre szakadt English-ajkú ornitológus baráti kör, vagy pedig bennszülött létére megátalkodott Hotel California rajongó fanklub alapíthatta.

De mégis csúnya volt, mint a könny, ha sárrá válik.
És akkor most még egyszer a fentebb pozitív kontextusba helyezett idézet, mert hogy bizony, Gyula bátyánk mondata a fordítottjára is igaz.
„Megtanított éjjel nyitott szemmel álmodni, nappal behunyt szemmel járkálni. Rászoktatott, hogy ne vegyük észre a különbséget a vasárnapi tyúkleves és a száraz kenyér között.” (Krúdy Gyula).

Hát, igen. És itt most nem csak arra gondolok, milyen érzés negyedóránként a tétet emelve követni egy meccset, ami a végén null-null lesz, meg nem is arra az Arsenal-Aston Villa tartalékok meccsre, amelynek második negyedórájára az utolsó háromszáz forintomat feltettem, - ne tessék röhögni azon, hogy tartalék meccsre tesz a proletár: küzdelmeink során láttunk már olyan Chelsea fakó meccset, ami már a félidőben három-három volt! -, s miután az erkélyről visszatértem, mint államvizsgázó az eredményhirdetésre, azt láttam, hogy persze, hogy null-null még mindig, hogy elment az utolsó háromszáz, (háromszáz bizony dalolva ment), ám mielőtt a végső kudarcot elkönyvelve kikapcsoltam volna a gépet, még véletlenül a szemembe ötlött a tudósításba odakörmölt picike mondat: „22th minute, Aston Villa: penalty missed.”
Nem, nem erre az oldalára gondolok, hanem a fogadáson kívülálló tényezőkre. Hogy amikor a gyerek üvöltözik a vécéből, hogy „Apa! Végeztem! Kitörölheted!”, akkor a játékszenvedélytől mérgezett s lelketlenedett azt válaszolja vissza, hogy „Jó, két perc, meg kell várni a második negyedóra végét!” (Pedig a francokat kell.) Vagy hogy amikor a konyhában, két méterre a sportfogadótól kifut a krumplileves, mert ő a gép előtt átszellemülten épp azon malmozik, hogy most benyomjon-e még százhúsz forintot szerzett gólra, immáron hetes szorzóval, mert hogy már csak két perc van hátra a rendes játékidőből. Vagy amikor a játék diktálta tempótól (és sajnos nem italtól) megrészegülve az asszonnyal pörlekedni, hogy jó-jó, mindjárt nézheti azt a műsort, de csak két percre hadd pillantson már bele a St. Pauli meccsbe, hogy lássa, hogy futkároznak, hogy mozognak a fiúk, hogy képesek-e ezek egyáltalán betalálni, akármelyik csapat. Vagy amikor csak azért nem mond le régóta tervezett családi programot, mert elég nehéz (ne szépítsük a helyzetet: lehetetlen!) lenne elmagyarázni a rokonságnak, hogy egy újdonsült gamblerman-jelölt nem hagyhatja otthon a Bundesliga fordulót, ahol úgy záporoznak a gólok, mint bwinen magát lenullázó férj fejére nej részéről a kérdések. (Egy kémia felelés ahhoz képest kutya f--- … oppardon. Kutyafüle.)

Hát, happy end-et vagy szellemességet vagy tanulságot vagy csattanót itt most senki ne várjon, itt olyasminek sajna helye nincs, legfeljebb üzenetnek, az meg akkor ezúttal legyen P. Mobil:


„Álmodtál, ébredtél…”
„Menj, az úton menj tovább!”

Adalék a Tippmix Murphy törvénykönyvébe
Mindig a szomszéd tippje a jó, de nem mindegyik, csak az, amelyiket én nem játszottam meg.

(Szeretettel ajánlom szomszédomnak, Feri bácsinak.)