kis magyar fociláz - tippmix sirámok

Schlossgold-Kvasz 1-1

"Open wide the floodgates" (Spock's Beard)
"Lock is lit" (Magic Theatre flipper)
"Let the sunshine in" (Hair)

Szóval a Schlossgold. Már évek óta létezik, forgalomban van, reklámozzák, de sose kóstoltam, az ember ugyanis (legalábbis az egyik fajta a kettő közül) vagy sörözik, de akkor orrvérzésig, és akkor sebtiben át is szervezi úgy az életét, hogy vállalhassa mindazt, ami vele jár, az „ereszkedéssel”; vagy pedig iszik kólát, vagy akármi mást, és megy tovább, teszi a dolgát.
Ám adódott egyszer valami pillanat, nyilván valami felfokozott stresszhelyzet, - hála istennek, arra már nem emlékszem, hogy mi - , amikor egyszer nap közben, már délután két óra felé éreztem úgy, hogy ez így most már nem mehet tovább, a fejem mindjárt szétrobban. Ekkor nyúltam a Schlossgold-hoz.
Na de hogy egy pillanatra a stresszhelyzethez visszatérjünk, Mint mondtam, a konkrét szituációra már nem emlékszem, csak arra, hogy ez bizony az a (nyilván többszörösen összetett vektorok konvergálásával külön-külön hatásokat megsokszorozó) helyzet lehetett, amikor az ember úgy érzi, hogy nincs mese, legyen a város bármely pontján, (én éppen az öcsém város szélén működgető kocsmájában - a "Hordó"), már arra van szükség, hogy slusszkulcs letesz, asszony telefonon felhív, gyerekek sorsa elrendez, aztán néhány perc alatt első három vagy négy üveg sör be, és aztán akár taxival, akár távolsági busszal indulás befelé a város felé, a városközpont felé, azzal a üdvözült, mégis rémisztő, ugyanakkor az azon frissiben az igaz útra találtnak az abszolút nyugalmával, amilyet leginkább hátracsapott tányérsapkák alól gúvadó szemű katonaarcokon lehet elborzadva felfedezni. (Hogy orosz tiszt, vagy magyar kiskatona, eltávra vagy onnan vissza, az már mindegy, noha előbbi ügyében idézhetném az isztambuli fogoly egyelőre – fogalmazzunk csak izgatóan, ugyanakkor hivalkodón - készülőben lévő önéletrajzi regényéből Alekszandrot.)
Ez viszont nem az a helyzet volt, amikor spontán elengedhette volna az ember magát, ugyanis a megoldásra váró problémák konkrétan előttünk sorakoztak, vagyis itt nem volt lehetőség arra, hogy kikérjük az első korsó sört, megvegyük egy non-stopban az első üvegest, vagy bármelyik sarkon a „szarok bele az egészbe” felkiáltással megciccentsük az első dobozost. Itt még intézkedés hegyek álltak előttünk, amiket – nincs mese – foganatosítani muszáj.
Így aztán szóltam öcsémnek – mivel ahogy említettem, éppen az ő kocsmájában dőlt belőlem a panasz -: „no, adjál egy Schlossgoldot, megnézzük, milyen az”. S láss csodát, annak ellenére, hogy természetesen jól tudtam, hogy alkoholmentes termék fogyasztásába kezdtem bele, a normál sör ivásával járó mechanizmusok többsége automatikusan beindult.
A fejben bizonyos sejtekben a fehér köpenyes fekete pantallós pincérek elkezdték lehessegetni a kenyérmorzsát fehér vagy zöld-fehér kockás abrosszal leterített asztalokról, terítőt megigazítani, „Parancsoljanak, mit hozhatok?”; más agysejtekben prímások kezdtek el ráreccsenteni nótákra, az agy más, nyilván a rockfesztiválokon edződött területein dobosok kezdték bemelegítésül ütni a kettő, négyet, majd futamokat; egyszóval: bohémabb, Hubertusokkal, kevertekkel meg a jóég tudja, miegyébbel színezett, gondtalanabb időszakok idéződtek fel, (pl. az a közös rókázás a szegedi koleszban: "Basszus, vért hányok!" "Halászcsárdából jövünk, te hülye!"); a problémák pedig ugyanúgy elkezdtek az addiginál lényegesebb egyszerűbbnek látszani, ahogy igazi, tehát alkoholtartalmú malátalé fogyasztása esetén; a problémák-megoldások aránya lassacskán kezdett utóbbi javára billenni, mint a szögletarány meccsen, amikor a hazai pályán végre-valahára esélyes, ám az első félidőt átlazsáló, így hátránnyal pihenőre térő KTE a második félidő elején végre úgy bekezd a REAC ellen, ahogy az előzőleg várható volt. Egyszóval minden úgy ment, ahogy rendes sörnél, a szervezet valahogy beugrott a cselnek. Be is vállaltam rögtön még egy üveggel, és egy érdekes tapasztalattal tapasztalattal mentem tovább dolgaim útján, a problémák megoldása felé, sőt, nagy megrökönyödésemre mintegy két óra hossza múlva még az a mással össze nem téveszthető fejfájás is jelentkezett, ami nálam akkor szokott, ha nagy ritkán nap közben fogyasztok mondjuk egy-vagy két igazi sört, de nincs folytatás.

És akkor most vasárnap este összefutottunk az öcsémmel, a sörutcában, (lásd: szavazás), de már igen elhasznált, leharcolt állapotban, hiszen kivételesen csütörtök és péntek este is derekasan viaskodunk. (Bizony, dolgozott bennünk az „ugrálni akarok, vadul ugrálni” imperatívusz, noha ha őszinte akarok lenni magamhoz, ez az Európa Kiadó sor életkorból kifolyólag már inkább csak feltételes módban működik: ugrálni lenne jó, vadul ugrálni. De mindegy, csütörtökön és pénteken meghazudtoltuk az éveket és a papírformát, olyan derekasan belehúztunk, hogy csütörtök délután azt láttam, hogy hajnali félöt tájban után ment el az utolsó ihletett e-mail. Az érintettektől ezúton is ezer bocsi, elnézést… )
Szóval most vasárnap este immáron vert seregként futottam össze az öcsémmel, ő szúrta ki az egyik bódénál a kvaszt. Hát akkor kóstoljuk meg, és még mondtam is neki, poénkodva, hogy de aztán ellenőrizzük, hogy tényleg nincs-e benne alkohol, mert milyen szerencsétlen dolog lenne, hogy az ember úgy bukik bele váratlanul egy egyébként megbocsáthatatlan vasárnapi esti piálásba, hogy ráadásul eredetileg üdítőt akart inni. No, ezen jól kiszórakoztuk magunkat, aztán vettünk két kvaszt, de mivel én is gyerekkel, ő is gyerekkel, hamar külön is vált az utunk, tehát maga a kóstolás is már az elválás után történt meg. Na de aztán nagyot néztem, mert hogy hiába volt a kötelességtudó apát megnyugtatóan győzködő felirat, hogy ez bizony üdítő, annak olyannyira sör íze és hatása volt, hogy bizony beindultak a Schlossgold-nál már fentebb részletezett automatikus mechanizmusok, most még azt is éreztem, hogy elkezdek kicsit vigyorogni, meg hogy a szemem is kanyarodni kezd valahogy úgy befelé, mint amikor kezd mólés lenni az ember. Küldtem is az sms-t az öcsém után, hogy „komám, hiába nem alkoholos, ettől aztán be lehet bukni.” De nagyobb baj nem történt, önkontroll már kialakítva, már csak a tanulság maradt, hogy ez hihetetlen, hogy a ruszkiknak egyetlen saját üdítőjük van, (hogy mióta, én azt meg nem mondom, egy biztos, a „Távolban egy fehér vitorla” című opuszban már szerepel), és az is olyan, mint ha szesz lenne.
A másik, hogy mi a frásznak kísérleteztek annyit nyugaton az alkoholmentes varázslatokkal, hát csak meg kellett volna kóstolniuk ezt a kvaszt, aztán kész, ott van, puff. (Böff.)
Azt nem mondom, hogy ha sör gyanánt olyan ízű italt raknának a pultra az ember elé, mint a kvasz, akkor nem kezdene dühöngve reklamálni, hogy „mi a fészkes fene” ez, de azt igen, hogy ha az embernek bármiféle okokból kerülnie kell minden olyan italt, ami akár csak távolról is emlékeztet a sörre, tehát meggondolatlanságokra csábíthat, akkor fogyasszunk mindenképpen inkább kólát, Schweppes-t, Traubit, málna szörpöt, de a kvaszt kerüljük. Ha meg tényleg ihatunk, akkor meg azért.