Október 13. Részletek a Sportfogadó apa című elbeszélésfüzérből, avagy „Mikor az ördög templomba ment.” (Pokolgép)
Szóval bemutató óra az iskolában, első osztály. A mai kettőre én látogattam be, hiszen drága kislányunk így kívánta. Rettentően elégedett voltam a saját gyermekemmel is, az egész osztállyal és a pedagógussal is, bár elég nehéz volt belassulni, hiszen vadul dolgozott még az agy, hogy akkor most tényleg meg kéne-e játszani mind a magyar-Ghána, mind a brazil-Costa Rica meccset rendes játékidő ikszre. Nem nagyon akaródzott, főleg a brazil meccset, de egyrészt az U20-as vébén ez volt a taktika, az ikszre játszás, - be is jött, nem is egyszer - , másrészt meg tippmix terén ökör az, aki nem következetes. De egy idő után sikerült átváltani az iskolai óra hangulatára.
Aztán óra közben csak egyszer hűlt meg bennem a vér. A rövid és a hosszú í betű leírását, felismerését gyakorolták, egyszóval ismerkedtek mindkét i betűvel. A gyerekek aztán kaptak olyan feladatot, hogy mondjanak olyan szavakat, amiknek az utolsó szótaga i. Csak lassacskán jelentkezgettek, az elsős osztályban közepesen nehéznek bizonyult a feladat, (igen, merthogy az í a végén van. Gondolatban én is nekifutottam, és bizony el kell ismerni, először olyaok ugrottak be, hogy Ipswich, Internazionale, Independiente, tán még egy Estudiantes is becsúszott), sokáig nem született gól, de aztán csak elkezdtek érkezgetni a helyes megoldások. A vége felé már az én kislányom is jelentkezett, és akkor egyszer csak meghűlt bennem a vér: ha felszólítják, és azt mondja, hogy tippmix, akkor én itt úgy süllyedek el, mint az Operában valami plasztikusabb rendezésben a Don Giovanni.
Október 14. Mikor az ördög… 2, avagy enyhül a nyomás. (Nem vagyunk egyedül!)
(Az alant látható folytatása, tehát a 13-inál legyen szíves kezdeni!)
Ma az óvodás kislányom kezdte el mesélni a kocsiban, hogy „képzeld apa, ma valami nagyon vicces történt az oviban. Ebédnél voltunk, és akkor kancsóból öntötte a Hilda (figyelem, nevek kitaláltak!) a vizet, és akkor öltött magának is, meg nekem is, meg a Simonnak is, meg a Boldinak is, és akkor ittunk egy korty vizet, és akkor a Simon azt mondta, hogy ez sör, és akkor mikor megitta, és utána elkezdett ugrálni, és énekelte, hogy „berúgtunk a sőrtől, berúgtunk a sőrtől”, én pedig így csináltam.” (Kislányom próbál kancsalítani.) És miután a történetet befejezte, nevetett a maga erőltetett módján, és bár a viccein az esetek többségében én is erőltetetten szoktam nevetni (sikerélmény, pozitív visszahatás, és egyebek, ugyebár), ezúttal akkorát hahotáztam, hogy kislányom teljes joggal zsebelte be az anekdotáért járó maximális pontszámot.
Hát hogy is ne hahotáztam volna, mikor ebből a sztoriból végre nyilvánvalóvá vált, hogy nem kell parázni, nem vagyok egyedül, nem mindenki mintaapa, vagy tán senki sem az, és az egyszer biztos, hogy ez a Simon látott már részeg embert, férfit, sőt, (és ezt a Tippmixen 0,01-es odss-szal adnák) apát.
(Az apró sikerélmény persze nem szabad, hogy könnyelműségekre csábítson: ettől még egyik apa kollégának sem fogok bármiféle panaszára reagálva kéretlenül és önfeledten sztorizgatni, hogy „a szentségit! én is mennyit buktam manapság ezen a ki---ott Torino-n, a fene gondolta volna, hogy friss kiesőként zsinórban képtelenek otthon nyerni.)
